Sülysáp Bogdán Flórián Önkéntes Tűzoltó Egyesület

Bogdán Flórián 1942-1963

1942-ben született Jászárokszálláson.

Az 1963.09.08-án sápot elöntő Tápió-patakból való mentés során a kivezényelt Tápiószecsői katonai alakulat tagjaként hősi halált halt.

1963 szeptember 8-án az állhatatosság, a becsület és az emberek megsegítésének méltó példáját láthatták és érezhették a falu lakói. Községünk a hagyományokhoz híven ezen a vasárnapon tartotta a sülyi templom védőszentjének ünnepét. A szentmise és körmenet után a falu apraja és nagyja felszabadultan szórakozott a búcsúban, mikor hirtelen hatalmas vihar és felhőszakadás támadt. A manapság alig csordogáló kis Tápió pillanatok alatt hatalmas folyóvá duzzadt, és kilépve medréből mindent elöntött. A víz rövid időn belül szinte az egész környéket elárasztotta, emberek, állatok és lakóházak kerültek veszélybe.
Aki csak tudta, mentette életét és ingóságait, de egy idő után a falu elöljárói a katonaság segítségét kérték. A tápiószecsői laktanyában szolgáló kiskatonákat kivezényelték, hogy segítsenek az árvizet megfékezni. Köztük volt egy fiatal katona, aki sajnos életét vesztette, míg embertársait mentette.
Ő volt Bogdán Flórián, akinek a neve és élete, vagyis inkább a halála egybeforrt a tűzoltósággal, az emberek megsegítésével. Hősünk 1942-ben Jászárokszálláson született. Szüleivel és két testvérével szeretetben és békességben éltek. Ebben az időben töltötte kötelező katonai éveit és került kapcsolatba Sülysáppal. Neve és példaértékű tette a mai napig köztünk él. Halála után néhány évvel az az utca kapta meg a nevét, ahol életét feláldozta, amikor a Holecz család megmentésére sietett.
Jászárokszállás plébánosa Bogdán Flórián keresztlevelében megtalálta, hogy a helyi önkéntes tűzoltóparancsnok tartotta őt a keresztvíz alá, majd évek múlva a sülysápi önkéntes tűzoltók öt választják névadójukként.
Így fonódik össze neve a tűzoltósággal.

A Móra Ferenc Általános Iskola rendszerváltás előtti úttörőcsapata is az ő nevét viselte és minden évben méltón megemlékeztek róla.
1993-ban László Tibor az Önkéntes Tűzoltóság parancsnoka kezdeményezésére Bogdán Flórián emlékére a róla elnevezett utcában egy kopjafát állítottak, melyet Bognár István fafaragómester készített.

   
2008. szeptember 8

Emlékezők állnak a kopjafa előtt Bogdán Flórián halálának 45. évfordulóján. Az Önkéntes Tűzoltóság emlékműsort és koszorúzást szervezett erre a napra.
A kopjafa köré sokan összegyűltek. László Tibor köszöntötte a megjelenteket, és méltatta Bogdán Flórián hősiességét; Szántai István felolvasta Offela Sándor A kétarcú Tápió című versét, majd Horinka László polgármester mondta el emlékező beszédét. Szabó Gábor nyugdíjas zenetanár az ősi magyar hangszeren, tárogatón játszott, a Barátság Nyugdíjasklub pedig népdalok, katonadalok éneklésével színesítette a műsort.
Végül koszorúzás következett, ahol a helyi és környékbeli szervezetek képviselői rótták le tiszteletüket. Koszorúzott a helyi Bogdán Flórián nevét viselő Tűzoltó Egyesület, itt voltak Jászárokszállásról az önkéntes tűzoltók és Bogdán Flórián egykori iskolatársai, Sülysáp Önkormányzata, Monor Város Tűzoltósága, a Falu Érdekvédelmi Közösség, a FIDESZ Magyar Polgári Szövetség sülysápi alapszervezete és természetesen az utca lakói.
A megemlékezés után még sokáig együtt maradtak és kötetlenül beszélgettek a jelenlévők.
Az összefogás a rohanó életmódunk ellenére még él közöttünk, hiszen az utca lakói /Kocsis család, Kiss család, Szántai család, Holecz család, Tóth család, Dinnyés család/ süteménnyel és üdítővel vendégelték meg az emlékezőket, akik egyébként folyamatosan rendben tartják és ápolják a Bogdán Flórián emlékére emelt kopjafát és környékét.
Bogdán Flórián élete rövid volt, de neve Sülysápon tovább él.

Az 1963-as sülysápi árvíz  50. évfordulójára...

1963. szeptember 8. Kisboldogasszony napja. Sok sülysápi (akkor még tápiósülyi és tápiósápi) ember számára kitörölhetetlen emlékű nap marad.

Immár 50 év távlatából is gyakran könnyeket csal a visszaemlékezők szemébe a megrázó katasztrófa.  A délután fél kettőt követő egy - másfél órányi idő sokak életét változtatta meg, gyakran végérvényesen.

Ez a vasárnap délelőtt Tápiósápon a csöndes nyárutó hangulatában telt. Reggel sokan elindultak a Szent István templomtól gyalogosan, hogy részt vegyenek a tápiósülyi Kisboldogasszony templom búcsúi szentmiséjén és a körmeneten.

Tápiósülyben mindenki készült a nagy napra, a búcsúra. Számos embernek vezetett az útja ezen a napon a templomba. Az ünnepi szentmisén a tápiósápi, a tápiószecsői, az úri és a falubeli hívek közösen énekelték: „mindennemű szükségünkben Mária segíts”, nem is gondolva arra, hogy erre a segítségre hamarosan nagy szükség lesz. A falu búcsúterére már hét elején megérkeztek a körhintások, a hajóhintás, vasárnap reggelre pedig felverték sátraikat a mézeskalács, cukorka és játék árusok, bazárosok.A hangszórókból harsány zene hívogatta a falu népét. A frissen sepert udvarokban húsleves, rántott hús, sütemények illata fogadta a vendégeket. Dél körül már haza értek a nagymiséről a hívők és a vendégekkel együtt leültek az asztalhoz, hogy elfogyasszák az ünnepi menüt. A gyerekek és a fiatalok közben türelmetlenül várták, hogy indulhassanak a búcsúba körhintázni, mézeskalácsot, cukrot venni. A legtöbbjük kapott ezen a napon valami apró játékot: a lányok babát, nyakláncot, karkötőt, mézeskalács szívet; a fiúk játék puskát, fakardot, mézeskalács huszárt.

Még az utolsó falatot le sem nyelték talán, amikor a távolból halk, mély morajlás hangja zavarta meg az asztalnál beszélgetőket. Sokan abban bíztak, hogy egy gyors nyárvégi zivatar csak elveri a port, de aki a Pest Megyei Hírlap vasárnapi számát olvasgatta, az már gyaníthatta, hogy búcsúzik a nyár, „országos eső, lehűlés a déli és nyugati légtömegek birkózásából, lényeges javulást egyelőre nem várhatunk.” A mennydörgés egyre gyorsabban közeledett, s a koromfekete felhők hamarosanéjszakai sötétbe borították az utcákat. Fél kettő táján kezdett el esni az eső, s az elkövetkező egy- másfél óra alatt a két falura rászakadt az ég. A Tápió patakocska szelíd dombok között kanyargó medre ez idő alatt alig 24 órára folyónyi méretűre duzzadt, s vitt mindent, ami az útjába esett.

Kövessük végig a víz útját a két faluban! Útközben tíz helyen megállunk majd, hogy a katasztrófát túlélők, átélők, segítők, szemtanúk visszaemlékezéseiből bontakozzon ki a pusztító ár valódi nagysága.

Az özönvíz nyugat felől érte el Tápiósápot. Az első állomásunk a Forrai és Kossuth Lajos utat összekötő, de azoktól mélyebben fekvő, és a Tápiót keresztező Alkotmány utca, vagy ahogy Sápon nevezik:Regály és környéke. 

     1. állomás: Alkotmány út (Regály)

Motolai Józsefné (59): Kilenc éves voltam akkor és a Kossuth Lajos utca 246. számú házban laktunk. Vasárnap ebéd után átmentem az Alkotmány utcában lakó barátnőmhöz játszani. Keveset játszadoztunk és mivel nagyon sötét lett, kinéztünk az ablakon és megláttuk, hogy már a ház előtt hömpölyög a víz. Gyorsan felkeltettük a Panna nénit, aki a kisszobában szunyókált. Akkor a ház már recsegett-ropogott. Kimentünk a házból és a nyugati falak nem sokkal később be is omoltak. Ekkor a víz már derékig ért, ezért mi a ház melletti fába kapaszkodtunk, nehogy magával sodorjon bennünket. A Kossuth Lajos utcán állók látták, hogy milyen nagy a baj, ezért a segítségünkre siettek. Köteleket kötöttek a kerítésekre, abba kapaszkodva jöttek be értünk. Mind a négyünket kimentettek, engem a Varga Sándor bácsi vett a nyakába, így vitt biztos helyre. Eközben az omladozó házból az áradat vitte magával a szekrényeket, asztalokat, székeket, mindent. Még a nyúl-, disznó- és tyúkólat is elsodorta állatostól együtt, csak a disznót sikerült megmenteni.

Jurás János(70) Szeptember 14-én tartandó esküvőnkre készültünk azon a vasárnapon. Ebéd után rögtön indultunk hívogatni. A Forrai úton mentünk, de közben úgy elkapott bennünket a vihar, hogy alig tudtunk beszaladni az egyik házhoz, annyira szakadt az eső. Később, mikor már nem esett olyan nagyon, tovább indultunk. Az úton teljes szélességében folyt a víz az Alkotmány utca felé. Amikor ehhez az útkereszteződéshez értünk, láttuk, hogy a patak partján álló ház már félig összedőlt, szekrények, szénaboglyák úsztak a víz tetején. A sarkon a tsz lóistállójában a lovak nyakáig ért a víz, de kimenekítették őket. Mi tovább mentünk a Dózsa György út felé, de mindenhonnan ömlött az iszapos víz, jött a Kutyaszorítóból, a Dózsa Gy. útról a homokbányák felől, csak zúdult le a dombok oldalán. Nagy nehezen eljutottunk a Dózsa Gy. út közepéig, de már csak a járdán lehetett menni, az úttest vízben volt. Mivel nem tudtunk átmenni a Kossuth L. útra, hazafelé indultunk el inkább.

2. állomás: Tanácsköz – ma Dr. Gáspár István köz

Zemen Pál (63) Nagyszüleimnél voltam aznap ebédelni a Forrai úton. Ebéd után hallottuk, hogy vihar közeledik, ezért én gyorsan haza szaladtam a szüleimhez (Dózsa Gy. 128.), de már a Forrai út elején elkezdett szakadni az eső. Mire a Tanácsközhöz értem, és lenéztem az útra, a víz már a híd tetején folyt át.

Csákányi Miklós (63): Aznap délelőtt elmentünk a szomszéddal szénát gyűjteni a Sipos tó környékére. Nagyon meleg volt. Amikor haza indultunk, már közeledett a vihar, s a homokbányához érve kezdet ömleni az eső, jégeső is esett. Nem tudtunk hazamenni, ezért a szekéren a szénába bújva próbáltuk a vihart átvészelni. Körülbelül egy órán keresztül tartott a felhőszakadás, csak amikor csendesedett, akkor tudtuk folytatni utunkat. A Tanácsközhöz, érve láttuk, hogy a ott lévő három házat elöntötte a víz, a lakókat kötelekkel mentik ki. Másnap tanítási szünet volt, s mi már a derékig érő Tápióban fürödtünk. Akkorra az áradás már levonult, a patak visszahúzódott a medrébe.

Zemen József (63) Én nem voltam otthon azon a napon, a nagymamával Kistarcsára mentünk beteget látogatni. A hatalmas felhőt már onnan láttuk. Nem tudtunk haza jönni mert a vasúti közlekedés szünetelt. Ecseren aludtunk,másnap is csak buszok közlekedtek. Itthon édesanyámék mesélték el a történteket. Hárman voltak a lakásban, amikor teljesen körbevette a házat a víz, mely sodort magával farönköket, tuskókat, szalma- és szénakazlakat. Amikor már a küszöbig ért a víz, a hízókat a konyhába vitték, ők pedig felmentek a padlásra és onnan integettek segítséget kérve. A Dózsa György útról jött a Horinka István, Béres András, Hoffman József, Szántai István és még mások. Köteleket kötöttek a villanyoszlopokhoz úgy próbáltak bejutni a házunkhoz, de a víznek akkora volt a sodrása, hogy nem bírtak odáig elmenni. Közben a ház nyugati sarkait már teljesen alámosta az ár, félő volt, hogy összeomlik. Amikor a vasúti töltés átszakadt, olyan volt, mint amikor a fürdőkádból kihúzzák a dugót, rohamosan apadni kezdett. Szüleim csak ekkor tudtak kimenekülni. Később is gyakran mondogatták, hogy a Jóisten soha többet ne adjon Sülysápnak ilyet.

3. állomás: a sápi futball pálya

Salvári György(66) Aznap délelőtt az ifi csapat néhány tagjával a sápi focipályát készítettük elő a délutáni meccsre: feltettük a hálókat, felvonalaztuk a pályát. Végül még egy kicsit focizgattunk is. Délben én haza mentem ebédelni, (akkor a Kossuth Lajos utcában laktunk) de az ifisek közül néhányan ott maradtak. Ebéd alatt teljesen besötétedett. A felhőszakadásból az áradat délután fél kettő és két óra között már ott hömpölygött a Kossuth Lajos utca páratlan oldalán lakók kertjében. Akkora volt a víz, hogy a babkarók már alig látszódtak ki. Édesapámmal és a többi szomszéddal a bajba jutottak segítségére siettünk. Mentettük a disznókat, a tehenet az istállókból. Eközben érkezett meg a keresztapám és elmondta, hogy a Regályban a Tóth Sándorné háza összedőlt, a Panna néni és három gyerek a dőledező házból még kimenekültek, de csak a ház melletti kis fáig, most abba kapaszkodnak, nehogy elvigye őket az ár. Kötelekre lenne szükség, hogy kimentsék őket. A kötelekkel rögtön rohantunk az Alkotmány utcába.  Jámbor Feri bácsiék akkor már benne voltak a vízben. Mi is mentünk segíteni, tartottuk őket a kötelekkel. Már derékig a vízben voltunk, mire sikerült elérni őket. A víznek igen jelentős volt a sodrása.

Az ifi csapat tagjai - akik a pályán maradtak – az öltözőbe húzódtak az eső elől. Később, ahogy a víz az épületbe is betört, az alsó szintet pedig már elöntötte, félelmükben az akkor még mozi helység (ma tornaszoba) oldalfolyosójára áttörték a falat, így tudtak a Dózsa Gy. út felé kimenekülni. A focipálya kapufáinak több mint a fele nem látszódott ki a vízből.

Néhány fiúval ezután elmentünk a Hevesy parkba, ahol szintén nagy víz volt. Akkor láttuk, hogy a Németék háza összedőlt, a Kohl néni pedig a fiával együtt a nyárfára menekült a víz elől, ahonnan csak az apadás után volt hajlandó lejönni.

Engem csak másnap ért az igazi döbbenet, amikor az ár levonulását követően körbejártam a falut. Láttam a víz pusztítását, az összedőlt házakat, az elpusztult hidakat, az utak helyén tátongó hatalmas gödröket, de a legmegrázóbb a fiatal katona, - akinek kioltotta életét az ár – látványa volt. Sokakkal együtt segítettem még az átázott házakat aládúcolni.

3. állomás: Kossuth tér

Farkasné Németh Éva (67) Akkor a Kossuth tér 7. szám alatt laktunk. Megebédeltünk és apu a 2 éves Judit testvéremet elvitte a sülyi búcsúba. Én is oda készültem délután, ezért egy lavór vízzel az udvarra mentem hajat mosni. Akkor láttam, hogy milyen sötét felhő jön. Bementem, mert elkezdett esni az eső. Röviddel ezután a Potocska Bözsi néni kiabálását, hallottuk, hogy menjünk át hozzájuk, mert a mi házunkat már teljesen körbe vette a víz, később nem bírunk majd kimenni. Akkor nem mentünk, később pedig már deszkakerítéseket sodort az ár, nem tudtunk kimenni a házból, ahová ekkorra már betört a víz. A padlásra menekültünk, de engem anyu visszaküldött, hogy a dunyhákat és az iratokat tegyem fel a szekrény tetejére. De a víz már megemelte a szekrényeket, így nem értem el a tetejét, ezért én is a padlásra igyekeztem volna, de már a létra is lebegett. Ila és anya fogták meg a kezemet, úgy húztak fel engem is. Nem sokkal ezután a ház elkezdett összedőlni.A szomszéd Kohl Ica néni, aki a víz elől a nyárfára mászott fel a kisgyerekével, onnan kiabált folyton nekünk. Mivel nem látott bennünket a romok között, csak azt látta, hogy dől a fal, ezért folyamatosan kérdezte, hogy: Éva éltek még? Mia romok között hol ide, hol oda bujkáltunk. A Fóris tanár bácsi a fiával be akart úszni értünk a Dózsa György út felől, de integettek, hogy nem bírnak, mert olyan nagy a víz sodrása. Késő délután, amikor már egy kicsit apadni kezdett, Korponai László és Farkas Pál segítségével szabadultunk ki. Köteleket dobtak be, amiket mi a derekunkra kötöttünk, így húztak ki bennünket. Nem tudom hogyan, de épségben kijutottunk a romok közül. Nekünk tönkre ment mindenünk. Kaptunk egy lakást a Kossuth Lajos utcában, 1 szoba és 1 konyha volt. Ott laktunk pár hónapot. Ágyunk nem volt, szalmában aludtunk hónapokig. Bögréből és pohárból is csak 1-1 volt, ezért egymást megvárva tudtunk inni. Ennivalót is a falu népe hozott, ki mit tudott, mert pénzünk sem volt. A néhány ruhát, amit ki tudtunk menteni, kimostuk. A rétről hetekig szedegettük még az iszapból a ruhákat, és folyton mostunk. Biztosításunk volt, de mivel belvíznek minősítették az áradást, nem fizettek semmit. Én akkor a Konzervgyárban dolgoztam és 500 Ft gyorssegélyt kaptam. A Hevesy kastély melléképületein még évtizedekig látszódott a víz nyoma olyan másfél méter magasságban.

Az ár ettől a ponttól olyan szakaszon vágtatott tovább, ahol lakóházakat közvetlenül nem veszélyeztetett. Vitte, sodorta magával a hidakat, kerítéseket, szalma- és szénakazlakat, tyúkólakat tyúkostól, megfulladt állatok tetemeit. Süly és Sáp határát elérve már a Dózsa György úttól egészen a Kossuth Lajos utcáig hömpölygött,de itt egy nagyobb akadályba ütközött: a vasúti töltésbe.A patakmedret keresztező vasútvonal ezen a falurészen magas töltésre épült. A patak egy kis vasúti híd alatt bújik át a töltés alatt, azonban ekkora víztömeget nem tudott levezetni. A vízszint rohamosan emelkedett a vasúti töltés oldalán, a közelben lévő házakat pedig szinte pillanatok alatt elöntötte az áradat.

4. állomás:Tápiósüly és Tápiósáp határa, napjainkban Bogdán Flórián tér

Holecz Jánosné (83) Anyósoméknál voltunk Sülyben ebéden, onnan akartunk a gyerekekkel elmenni később a búcsúba. Éppen indultunk volna, amikor gumicsizmában megérkezett a nővérem, s nagy sietve elmondta, hogy a házunkat elárasztotta a víz, az édesanyám, a sógornőm és a két gyerek pedig a padlásra menekültek. Most onnan integetnek, kiabálnak segítségért, már ő sem tudott a házig elmenni. Azonnal indultunk. A férjem jól ismerte a területet, tudta, hogy hol vannak a mélyebben és magasabban lévő részek, valahogy eljutott a házunkig. Én a gyerekekkel a Dózsa György út sarkáról néztem. A Soltész Jani bácsi hozott drótköteleket, azok mentén indult el az Aranyos Lajos és a bátyám a házunk felé. A drótkötél másik végét egy nagy fűzfához kötötték, de nagy volt a sodrás, örvénylett a víz, a házunk pedig még beljebb volt, visszafordultak. A férjemről pedig nem tudtuk, hogy hol lehet. Amikor a vasúti töltést áttörte az ár, és apadni kezdett a vízszint, akkor én is elindultam a nagy vízben a férjem keresésére. A mellemig érő vízben végül is elértem a házunkig, ahová már a férjem húzott be. A bezárt ajtót betörte a víz, benn a lakásban pedig ott lebegtek az iszapos víz tetején a dunyhák, szalmazsákok, szekrények. A mamát és a gyerekeket akkora már lehozták a padlásról. Mi az iratokat akartuk összeszedni, de csak egy kis vaskazettát tudtunk kivinni magunkkal. Végül bennünket is kihúztak az iszapból. Akkor hallottuk, hogy egy kiskatona nem ment vissza a többiekkel, elsodorta az örvény. Nekem görcsöt kapott a derekam a hideg vízben és több mint egy hónapig még meggörnyedve jártam. Semmink sem maradt, itt maradtunk meztelenül. Azon az estén a JandóPistáéknál aludtunk, ők és a nővérem adtak fehérneműt és száraz ruhákat. Később személyazonosságit is a nővére ruhájában mentem el csináltatni. Másnap reggel jöttek a katonák és akkor pakoltak ki a házból mindent az udvarra. A házat életveszélyesnek minősítették és aládúcolták. Több mint egy évig az anyósoméknál laktunk a Határ úton. A tanácstól és a biztosítótól is 4000 forintot kaptunk. Uzsorakamatból kezdtük el a ház felújítását. Akkor még nem volt divat az árvízkárosultak segítése, sőt, azt sem engedte a tanácselnök, hogy én menjek segítséget kérni, azt mondta, hogy demokráciában nem szokás az ilyen.

Az 50 éves, megsárgult, szakadozott újságot, amiből e kép is való Holecz Jánosnétól kaptam

Kiss Tamásné(59) Ebéd után szüleim lefeküdtek pihenni, úgy terveztük, hogy 3 óra körül indulunk majd a sülyi búcsúba. Én izgatott voltam, nem nagyon aludtam. Jött a vihar és én azzal ébresztgettem a szüleimet, hogy a kiskapunkon keresztül már a járdán hömpölyög be a víz. Felkeltek, s mire kimentünk már a küszöbig ért. Hallottuk a szomszédból a jajveszékelést, de mi már nem tudtunk menni segíteni. Mi is csak a kert vasúti töltés felőli magasabb részén tudtunk kijutni. Csak álltunk és nem tudtunk mit tenni. Bíztunk, hogy a lakásunkat nem önti el az ár. A mélyebben fekvő házak ekkor már vízben álltak. Később láttuk, hogy a bekötőút másik oldalán csónakkal próbálták megközelíteni az elöntött házakat. Több fiatal katona úszva is próbált oda jutni, segíteni a Likó néninek, aki ekkor már a padlásról kiabált. Végül kimentették őt is és Laczkó Joli nénit is. Már aznap délután hallottuk, hogy mentés közben eltűnt egy katona. A vízszint egyre emelkedett, még végül az ár áttörte a vasúti töltést, s ezután gyorsan megindult az apadás. Mi is vissza tudtunk menni a házunkba. A kimenekítettek is nálunk éjszakáztak. Másnap reggel édesapám 6 óra körül ment dolgozni. Ekkorra már megtalálták az eltűnt katona holttestét, akit az örvénylő ár egészen a vasúti töltésig sodort el.

A szemtanúk szerint a vasúti töltés mentette meg Tápiósülyt a nagyobb pusztítástól, mert felfogta a Sáp felől érkező víztömeget egy időre. Ezalatt az Alsó-Tápió felől érkező ár nagy része már levonult. De a víz és a töltés küzdelmében végül a töltés maradt alul. Az ár hosszú szakaszon átszakítva a vasúti töltést folytatta vágtáját most már Tápiósüly felé. 

A fotók a Pest Megyei Hírlap 1963. szeptemberi számában jelentek meg. Koppányi György felvételei

5. állomás: Szilvafasor utca

Mészáros Józsefné (63): A Szilvafasor u. 3. szám alatt laktam, a szüleimmel.  Azóta is itt élek. A kertünk a Tápióig nyúlik. Azon a vasárnapon nagyon gyorsan emelkedett a víz a kertünkben, majd elérte az ólakat és a hátsó lépcsőt. Az öt lépcsőből csak a felső kettő látszódott ki. A disznót a vállán menekítette ki az édesapám, és az első, akkor még bepucolatlan szobába tette. A tyúkok a folyosó korlátjára ültek fel. Az utcai kerítésünk összerogyott, mert alámosta a hömpölygő ár. A folyosó végéről néztük a hatalmas víztömeget és rajta a víz által elsodort holmikat, amikor döbbenten láttuk, hogy a 31-es útról egy ember a vízbe veti magát és egyre beljebb próbál benne úszni. Nagyon sodorta az ár, de végül a mi kertünk végén sikerült neki átérni. Akkor mondta, hogy a  tanácsházán integetnek az ablakból a Majzinger doktorék(akik ekkor ebben az épületben laktak), nekik szeretne segíteni. A Szilvafasoron sikerült neki eljutni hozzájuk.

Szűcsi Jánosné (86): A Szilvafasor 2. szám alatt laktunk 1963-ban. A mi udvarunk is vízben állt. Az udvaron úszkáltak a télire előkészített farönkök. A disznót a jégveremnél lévő magaslatra csalogattuk.

6. állomás: Engels tér, ma Szent István tér (azon része, ahol jelenleg a gyermekorvosi rendelő, és társasház áll), akkora búcsú várta volna a kicsiket és nagyokat

Bármennyire is kerestem, sajnos nem találtam olyan embert, aki az áradás kezdetekor a búcsúban lett volna. Én akkor a Szent Imre utcában laktam, s miután csöndesedett a vihar és az eső is, én is kimerészkedtem. Az utcánkon teljes szélességében ömlött a víz. Néhányan már visszafelé jöttek, s mondták, hogy nagy a baj, viszi az ár a falut és a búcsút is. Mezítláb mentünk megnézni, hogy igazak-e a híresztelések. A sorompón átérve a saját szememmel is meggyőződhettem róla. A Malom utca és a 31-es út közötti területen hömpölygött a sárgás, iszapos áradat, a búcsúnak pedig hűlt helye volt. Hihetetlennek tűnt, hogy az ott lévőknek még annyi idejük sem maradt, hogy összeszedjék a holmijukat. Csak néztük megbabonázva a rettentő víztömeget. 12 évesen fel sem tudtam fogni mindazt, amit a körülöttem állók mondtak az összedőlt házakról, elsodort hidakról. A Budapestről jött vendégeink nem tudtak haza indulni, mert szünetelt a vasúti forgalom. A töltést elvitte az ár, a vasúti sínek a levegőben lógtak. Este csöndesen ültünk a rádió mellett s hallgattuk a híreket a pusztításról.

7. állomás: Malom utca, Kis köz, Fecske köz

Tari Istvánné (91) a Malom utca 9. szám alatt laktam akkor is. Egyedül voltam otthon, s amikor láttam a sötét felhőt közeledni, úgy döntöttem, hogy nem maradok otthon, elmegyek az édesanyámhoz.Kis fahídon keresztül vezetett az út a Fő utcára. Olyan gyorsan jött az ár, hogy mire átértem a hídon, ami kb. 50 méterre volt a háztól, már a hátamig ért a víz. A szomszédok mentették ki az ólból a disznót és a tyúkokat. Csak másnap tudtam haza menni, s akkor láttam a pusztulást. Az összes tűzifát elsodorta a víz; az udvaron hatalmas gödör tátongott; a kis akácosban pedig fennakadt a búcsúból sodródó mérleg, a körhinta fája és sátormaradványok, a Kisközben, Fecskeközben lévő házakat pedig teljesen elöntötte a víz.

8. állomás: Fő utca

Mészáros József (64): Akkor még a Fő utcában laktam. A mise után még elkísértük a szecsői zarándokokat a borházig, ami a falu keleti határában volt. Visszafelé jövet láttam a sötét, fekete felhőt közeledni. Gyorsan hazaszaladtam és nem sokkal később elkezdett dőlni az eső. A mi házunk az utca domb felőli oldalán állt. A dombról lezúduló víz a szőlőket mosta ki. Voltak egy méternél mélyebb vízmosások is. A Fő utca Tápió felőli házsoraihoz ezen a részen szerencsére nem ért fel a víz, de a szérűskertek, ólak víz alatt voltak. Úgy mentették ki az állatokat. Délután feljöttünk megnézni a búcsút. Akkor láttuk, hogy az úri buszt az ár besodorta az árokba. A 31-es útról lekanyarodva csak 50-60 métert tudott menni, amikor az árokba dőlt. Az utasok úgy ugráltak ki belőle. A focipálya kapufáiból csak arasznyi látszott ki, a búcsút pedig teljesen elvitte a víz.

Németh Jánosné (62) A Fő utca 44. szám alatt laktunk. Az öcsém ebéd után átment a Kis-kókai útra a nagymamához, később a búcsúba készült. A vihar és az áradás miatt nem tudott haza jönni, mi pedig nagyon aggódtunk érte. Édesanyám átkiabált hát az ár másik oldalára neki, hogy jól van-e. Csak másnap tudott haza jönni. Mások is így, átkiabálással tartották a kapcsolatot a családtagjaikkal az ár miatt ketté szakadt faluban. A mi házunkig nem ért fel az ár, de a kertet és az ólakat víz borította.

9. állomás: Tápiósüly keleti vége

Mészáros József: Mikor elérte az ár a falu keleti határát, már csak egy akadály állt előtte, a híd a 31-es útnál. Úgy tudom, hogy ezt a hidat a katonák robbantották fel, hogy így gyorsítsák meg a víz útját. Később egy ideiglenes fahidat készítettek, míg meg nem épült a mostani betonhíd. Másnap mentünk volna ki-ki dolgozni, iskolába, de a vasúti közlekedés szünetelt. A vasútállomásról indítottak buszokat Mendére, de azokon olyan nagy volt a zsúfoltság, hogy inkább felgyalogoltunk.

1963. szeptember 8-án a Tápió szédületes gyorsasággal tört Tápiósápra és Tápiósülyre, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott. Nyomában pusztulás, rom és gyász maradt. A gyász és a kár azonban sokkal-sokkal nagyobb is lehetett volna, ha nincs az az önzetlen, önfeláldozó segítség, amit azon a tragikus délutánon nagyon sokan megtapasztalhattak a bajba jutottak közül. A falu sebei lassan ugyan, de begyógyultak, de az áradást átélők még ma, ötven évvel később is csak szívszorongva, könnyes szemmel tudnak visszaemlékezni a történtekre, s bíznak abban, hogy ilyen szörnyűséget nem élnek többé át.

Bogdán Flórián honvéd, élt 21 évet, hősi halált halt Tápiósülyért a mentési munkák közben. Emlékét a falu népe azóta is ápolja. Elneveztek róla úttörőcsapatot, brigádot, tűzoltó egyletet. Nem messze attól a helytől, ahol a holttestét megtalálták egy kopjafát állítottak az emlékére, és róla nevezték el a teret is. Nyugodj békében.

A fotók a Pest Megyei Hírlap 1963.szeptemberi számában jelentek meg, Koppány György felvételei.

Zemen Pálné